Ha a világ minden tájáról egybegyűjtenénk különböző hitű és neveltetésű vallási szaktekintélyeket, és megkérdeznénk tőlük, „Kicsoda Isten?”, sok különböző választ kapnánk. Egyesek azt mondanák, hogy Isten személyes. Mások azt mondanák, hogy Isten személytelen. Ha azonban hisszük, hogy az igazság nem viszonylagos, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Isten nem lehet egyszerre személyes és személytelen. Ha megvizsgáljuk az Istenről feltett kérdéseket - „Kicsoda Ő?” és „Hogyan ismerhetem meg Őt?” -, szembesülünk egy véges elme behatároltságával, amint megpróbál megérteni egy végtelen lényt, személyt, vagy Istent. Mivel elménk behatárolt és véges, az emberiség sok különböző véleményt alakított ki.
Még az az ember is, aki azt mondja, hogy nincs Isten, ellentmond egy fontos filozófiai alapelvnek.
Ő mint véges értelemmel bíró személy tesz abszolút kijelentést a végtelen természetéről. Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy mennyi az emberiség teljes tudása. Albert Einstein, a Nobel-díjas fizikus azt mondta, hogy az emberiség a teljes tudásnak kevesebb, mint egy százalékát képes felfogni. Ha a teljes tudásnak csupán egy százalékával rendelkezünk, nem lenne lehetséges Isten számára, hogy a maradék kilencvenkilenc százalékban létezzen?
Lehetetlen egy véges elmével rendelkező személynek azt az abszolút kijelentést tennie, hogy nincs Isten, mert ahhoz, hogy ezt megtehesse, a lehetséges tudás egészével kellene rendelkeznie. Ezért hát nagyon nehéz az embereknek úgy elgondolkodni Isten tulajdonságairól, hogy biztosak lehessenek nézeteik helyességében.
Tegyük fel másképp a kérdést! Van elégséges bizonyíték, melyből arra következtethetnék, hogy van Isten, és hogy személyes kapcsolatom lehet vele?
Kétezer évvel ezelőtt, földi szolgálata alatt Jézus azt hirdette: „Én vagyok Isten.” Buddha sohasem mondta, hogy ő Isten. Mózes sohasem mondta, hogy ő Jehova. Mohamed sohasem mondta, hogy ő Allah. Jézus egyedülálló a világ vallási alakjai között abban, hogy Istennek vallotta magát. Ha ezt állította, megnézhetnénk az életéről szóló bizonyítékokat, hogy megállapítsuk állításának igaz vagy hamis voltát.
Jézust nem azért feszítették keresztre, mert feltámasztotta a halottakat, mert visszaadta a vakok látását, mert meggyógyította a bénákat. Jézust azért feszítették meg, mert azt állította, hogy Ő Isten. Azt állította, hogy joga van bűnöket megbocsátani a földön, mely jog egyedül Istent illeti meg. Ez teszi istenségének kérdését rendkívül fontossá. Az ember nem lehet semleges Jézus Krisztussal kapcsolatban. Jézus vagy Isten, vagy hazug!
Krisztus élete hitelességének alapja a feltámadásában lelhető meg!
Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból és nem győzte le azt, akkor a keresztények a világ legnagyobb bolondjai. Ha Jézus Krisztus nem támadt fel a halálból, a keresztény hit haszontalan és hiábavaló.
Wolfhart Pannenberg, a Müncheni Egyetem professzora mondta: „Az, hogy Jézus feltámadása megtörtént-e vagy sem, történelmi kérdés, s e ponton a történelmi kérdést nem lehet megkerülni. A kérdést tehát a történelmi érvelés szintjén kell megválaszolni.”
A történelmi események azonban egyetlen alkalommal történnek meg és nem ismételhetőek. Bizonyítására a jogi történelmi módszert alkalmazzuk. Ezt alkalmazzák a bíróságokon a bűnösség vagy ártatlanság bizonyítására.
Jézus feltámadásáról a Biblia számol be. Sok ember megkérdőjelezi a Biblia történeti megbízhatóságát, de ismételten vigyáznunk kell az olyan megjegyzésekkel, melyek nem gondos kutatásra alapozottak. Három alapvető vizsgálatot alkalmaznak jelenleg a történeti iratok megbízhatóságának megállapítására:
  1. A bibliográfiai vizsgálat az eredeti kézirat másolatainak számát, az eredeti és a létező másolatok között eltelt időt vizsgálja, amikor már egy eredeti kézirat sem létezik.
  2. A belső bizonyítékok vizsgálata a kéziraton belüli következetességeket és következetlenségeket vizsgálja.
  3. A külső bizonyítékok vizsgálata más történelmi forrásokat vizsgál annak megállapítására, hogy azok megerősítik-e vagy cáfolják a kéziratban szereplő állításokat, ilyen lehet például archeológiai bizonyíték.
Caesar Kr.e. 100 és 44 között írta meg a gall háborúk történetét. A rendelkezésünkre álló legkorábbi másolat 1000 évvel halála után készült, és mindössze 10 másolatunk van ebből az iratból.
Platón kb. Kr.e. 427-től 347-ig írt; írásainak rendelkezésünkre álló legkorábbi másolatai Kr.u. 900 körül készültek, majdnem 1200 évvel az eredetiek után. Mindössze 7 másolat maradt fenn.
Arisztotelész Kr.e. 348 és 322 között élt és írt. Ma mindössze 5 másolatunk van kéziratairól, a legkorábbi másolat Kr.u. 1100 körül készült, több mint 1400 évvel az eredetiek után.
Tacitusz, a római történetíró az első században írt. Az egyetlen rendelkezésünkre álló másolat
írásairól kb. Kr.u. 1100-ból, az eredetinél több, mint 1000 évvel későbbről való.
A bibliográfiai vizsgálatnak köszönhetően a szakemberek megerősítették Caesar, Platón, Arisztotelész és Tacitusz írásainak eredetiségét és a szerzők megbízhatóságát.
 
Most alkalmazzuk ugyanezt a vizsgálatot a bibliai írásokra, az újszövetségi iratokra!
Az Újszövetség könyvei kb. Kr.u. 40-től 90-ig íródtak. A legkorábbi kéziratmásolatok Kr.u. 130-tól mindössze 40-50 évvel az eredetiek után készültek. Több mint 24 000 másolat létezik. A megbízhatóság bibliográfiai vizsgálatának az Újszövetségre történő alkalmazása alapján tehát kétszer is meg kellene gondolnunk, mielőtt az mondanánk, hogy a bibliai írásokban nem lehet megbízni.
Ha a külső bizonyítékok vizsgálatát alkalmazzuk, hasonló következtetésre juthatunk, hiszen Cornelius Tacitus, az első századbeli római történetíró részletesen beszámol Jézus személyéről. Flavius Josephus, az ismert első századbeli zsidó történetíró szintén ír Jézus életéről, haláláról és arról, hogyan járt-kelt hirdetve, hogy ő a Messiás, és tett nagy dolgokat.
 
Ha visszatérünk azon alapállításunkhoz, hogy Krisztus élete hitelességének alapja a feltámadásában lelhető meg, a következő megválaszolandó kérdés, hogy megbízhatók-e a Bibliában a feltámadásról szóló tanúságtételek?
 
John Maisel egy előadásában említette egy egyetemet végzett barátját, aki arra a kérdésre, hogy miért lett keresztény, azt válaszolta: „azon egyszerű okból, hogy nem tudom megcáfolni a feltámadást.”
 
Van három tény, melyben keresztények és nem hívők egyaránt egyetértenek:
  1. Jézus Krisztust keresztre feszítették.
  2. Volt egy üres sír.
  3. Volt egy húsvéti kijelentés: Jézus feltámadt!
 
Jézust Kr.u. 29 körül feszítették keresztre. Levették a keresztről és arimátiai József sírjába fektették.
Történelmi dokumentumok tanúsítják, hogy egy nagy - egy és két tonna közötti - súlyú követ helyeztek a sír elé, erre a kőre pedig rákerült a római pecsét, melynek olyasmi pszichikai hatása volt, mintha a KGB tenné a pecsétjét egy ajtóra. Mintha azt mondanák: „Ha feltöröd a pecsétet, megtörünk téged.” Ezután római őrséget állítottak a sír elé, hogy biztosítsák a test érintetlenségét. Ez a római őrség négy-tizenhat képzett katonából állt. Három nappal később mégis üres volt a sír.
Ha Jézus nem támadt fel, akkor elegendő lett volna a zsidó „hivatalos személyeknek” elmenniük a sírhoz, elhozni a holttestet, és közszemlére kitenni Jeruzsálem közepén, mondván: „Íme a ti feltámadt Megváltótok”, s a keresztény mozgalom, a feltámadás hirdetése véget ért volna.
A holttestet azonban nem tudták felmutatni: a sír üres volt.
 
Az üres sír magyarázata az lehet, hogy vagy természeti, vagy természetfölötti esemény történt.
Ha a magyarázat természeti, valakinek el kellett távolítania a holttestet. De kicsoda? A római katonák? Nem, a római katonákat azért állították oda, hogy a test a sírban maradjon. A zsidó hivatalos személyek? Nem, ők - hogy megcáfolják a tanítványok állításait - felmutatták volna a testet és ezt mondták volna: „Íme a ti „feltámadt” Megmentőtök.” Talán a tanítványok távolították el a testet, és ők hazudták, hogy Jézus Isten, és feltámadt a halálból. Ám a kutatást végzők által talált bizonyítékok épp az ellenkezőt sejtetik. Először is, a tanítványok nem számítottak rá, hogy Jézus feltámad a halálból. Jézus újra és újra elmondta nekik, hogy meg fog halni; majd három nappal később feltámad a sírból, de a tanítványok nem értették meg őt.
Amint Jézus meghalt, a tanítványokból tizenegy rettegő ember lett, akik bujkáltak, menekültek. A vezetőjük halott volt, az álmaik összetörtek.
Mégis jó néhány nappal a feltámadás után ugyanez a csoport bátor és határozott lett. Mi okozta ezt a nagy változást? Ez nem amiatt volt, mert láttak egy üres sírt: a feltámadott Jézust látták.
Mit nyertek volna a tanítványok azzal, hogy kitalálnak egy történetet Jézus feltámadásáról? Tekintélyt? Gazdagságot? Hatalmat? Tisztséget? Hadd mondjam el, hogy mit nyertek. Egy kivételével mindegyikük mártírhalált halt. Volt, akit lefejeztek. Volt, akit keresztre feszítettek. Volt, akit halálra köveztek vagy vertek, és mindezt azért, mert hirdették, hogy Jézus él, s bűnbocsánatot és örök életet ígér.
Jézus feltámadásának másik magyarázata természetfölötti: Isten feltámasztotta Őt a sírból, és Ő most is él. Ezt nem csak az igazságnak, de az észszerű igazságnak hiszem, és akkor joggal és megalapozottan hívhatok fel mindenkit, aki e sorokat olvassa, hogy térjen meg a bűneiből és bízzon Krisztusban, mint személyes Megváltójában és Urában!
 
(E bejegyzést John Maiselnek 1990-ben a moszkvai egyetemen tartott „ISTEN-E JÉZUS” című előadásából kivonatoltam, hallgatósága nagyrészt ateista, templomba nem járó tanárokból és hallgatókból állt, akiknek nem volt ismeretük a keresztény hitről, sem bibliai tájékozottságuk. Az előadás végén a hallgatóság nagy része jelezte, hogy szeretné az életét átadni Jézusnak!)